× Kézenfekvőnek tűnt, hogy ebben a bejegyzésben a planicai élményeimről írjak, hiszen más nem is nagyon jutott eszembe, megvallom őszintén. Nem szoktam személyeskedni, ha nem muszáj, elvégre ez a blog nem rólam kell, hogy szóljon, de most kivételt teszek, remélem nem bánjátok. Egy sporteseményt élőben végigizgulni nagyon más dolog, mint a tv előtt ülve. Lehet, hogy nem kapsz komlpett képet a versenyről, de a hangulat miatt abszolút megéri. Aztán eldöntheti az ember, hogy neki melyik jelent nagyobb élményt... Nem is titkolom, nekem az a nagy álmom, hogy legalább egyszer mind az 5 kedvencemet lássam élőben, versenykörülmények között. Közülök kettőt már "kipipálhatok", Ammann volt a második.

Tavaly mondhatni csúnyán megszívtuk, mert Simi a bischofshofeni bukása után nem vállalta a szezonzáró planicai hétvégét, érthető okokból. Ettől függetlenül zseniális élményként éltem meg a versenyeket, ráadásul öldöklő harc folyt az összetettért Prevc és Freund között, akik végül azonos pontszámmal zártak és több győzelmének köszönhetően a németé lett a krisálygömb. Igenám, viszont erről a drámáról én csak a hotelbe visszaérve értesültem, kb. 2 órával később, hiszen szlovénul még nem tudok, hogy a helyi speakert megértsem, pedig ő biztos mondta... Nos, idénre sem sajátítottam el a nyelvet, de legalább internetem volt, így mindenről tudtam, ami körülöttem, egészen pontosan a szemem előtt zajlott. Akkor a sánccal szemben ültünk, illetve álltunk, ami azért jó, mert az érkezés után is látni az ugrókat, viszont nehezebb megítélni a távolságokat. Most mind a három napon a Letalnica tövében, bal oldalt foglaltunk helyet, vagyis foglaltunk volna, de gyakorlatiag végigálltuk a versenyeket, mert előttünk is mindenki állt. Ez azért jobb egy kicsit, mert az ugrások hosszát sokkal könnyebb megtippelni a rádiuszból, amit bejárnak a levegőben a versenyzők. Igaz, a landolást követően egyből az egész tribün a kivetítőt bámulja, miközben az ugró nekünk háttal van, tőlünk kb. 100 méterre. Összességében én mégis ezt az oldalsó nézetet preferálom. Egyébként idénre a sánc környéke is megújult, új épületeket és lelátókat húztak fel, illetve kijelöltek egy sífutó pályát is. Mindezt annak a reményében tették, hogy egyszer majd elnyerik az Északi-sí Világbajnokság rendezési jogát. 2017-ben és 2019-ben is pályáztak már, ám alulmaradtak Lahtival és Seefelddel szemben, de ezután sem adják fel, a 2021-es vb-ért is harcba szállnak Oberstdorffal és Trondheimmel. Szerintem Planica mostmár igenis kiérdemelte a jogot, hiszen minden elkészült, ami egy ilyen nagyszabású eseményhez szüséges.

Már csütörtökön is rendeztek egy egyéni versenyt (Prevc nyerte), a törölt titisee-i viadal pótlása gyanánt, de mi csak pénteken érkeztünk, mint ahogyan a legtöbb szlovén szurkoló is. Tudomásom szerint a csütörtök lett az egyetlen olyan nap, amire nem adták el az összes állójegyet. Szóval, pénteken dél körül hagytuk el Ljubljanát, ami kb. 80 kilométerre van Kranjska Gorától, és meglepődve tapasztaltam, hogy egy egész busznyi japán fanatikus is ellátogat Planicára, csak hogy láthassa a legendás Kasait ugrani, pedig nekik akár egy egész napjuk is rámehet az utazásra, nem beszélve az időeltolódásról. Aztán ki tudja, lehet, hogy még többen is voltak... Az autópályán persze megint hatalmas dugó alakult ki, egy órát minimum vesztegeltünk, mire végre elértünk a lehajtóig. A szállásunk Podkorenben volt, ami egy igencsak aprócska falu Kranjska Gora és Planica között félúton, ilyenkor pedig a síugrás szerelmesei töltik meg élettel. Az odajutás flottul ment, folyamatosan jártak a buszok, visszafelé akadt már némi probléma, de azt nem kívánnám részletezni... Maga a verseny számomra nem alakult valami jól, konkréten rosszabbul nem is alakulhatott volna. Nem tudom, hogy akkor már elkezdődött-e a tévés közvetítés, de ha igen, akkor talán tudjátok is, miről beszélek. Az az igazság, hogy a szezon elején még egy kicsit féltettem Ammannt az eséstől, és ő maga is meglehetősen bizonytalannak tűnt, de ahogyan teltek a hónapok, én elengedtem ezt a dolgot és nem rettegtem attól, hogy bukni fog. Szerintem ő is kicsit felszabadult, legalábbis nem látszott olyan görcsösnek, mint az első versenyek alkalmával. Nos, innentől kezdve már úgy is könnyen kitalálható a poén, ha nem ment ki adásba az eset: igen, nyilván most esett el, amikor egyáltalán nem számítottam rá. Először fel sem fogtam, hogy mi történt, csak arra tudtam koncentrálni, hogy jól van-e. Nem lett semmi baja szerencsére, de így nem juthatott be az első körbe, szóval aznap már nem is láthattam többször. Valamikor egy órával később esett le ez az egész, akkor fogott el a depi néhány percre, de a nagyszerű ugrások kárpótoltak valamilyen szinten. Prevc és Kranjec egymást felülmúlva oktatták a komplett mezőnyt, végül az idősebbik szlovén szerezte meg a győzelmet. Mondani sem kell, majd felrobbant a stadion.

Szombaton egy csapatversenyre került sor, amiben viszont nem a hazaiak számítottak esélyesnek, lévén náluk csak két erős ember volt, míg a norvégoknál mind a négyen nagyjából ugyanazt a szintet képviselték. Semenic elég nagy hátrányt halmozott fel, de ez még nem bizonyult sorsdöntőnek a szlovénok szempontjából, hiszen az a bizonyos két erős emberük visszahozta őket tűzközelbe az első sorozat végére. A második körben aztán sokáig fej-fej mellett haladtak, egészen Robi Kranjec ugrásáig, aki kapott egy csúnya oldalszelet és már ahhoz is egy óriási bravúrt kellett bemutatnia, hogy egyátalán elkerülje a bukást. Mindezek ellenére a sírepülő specialistának számító közönségkedvenc valahogy elvitorlázott 200 méter fölé, de ezzel el is szállt az esélyük a végő sikerre. A norvégok rendkívül magabiztosan, csaknem 60 ponttal előzték meg a szlovénokat, akik kishíján a harmadik helyre csúsztak vissza, hiszen Prevc hiába ugrott kiválóan, Hayböck személyében ellenfélre talált és mindössze 1 tized ponttal tudta őt megelőzni. Nekem egy kicsit csalódást keltő volt a létszám, mivel csak 8 csapat vállalta a szereplést, ráadásul az amerikaiak mérföldekkel elmaradtak az élmezőnytől. A svájciak is távolmaradtak, de ez annak fényében egyáltalán nem meglepő, hogy csak ketten utaztak el Planicára. Testületileg nagyon sokat estek vissza idén, aminek gyaníthatóan az új edző az oka - aki egyébként a hónap végén távozik is a csapat éléről -, de Ammann mellől egész egyszerűen eltűntek az emberek, még úgysem tudja megközelíteni senki, hogy ő sincs élete formájában...

A vasárnapi finálé bődületes hangulatot hozott, a harmadik egyéni versenyen már csak a legjobb 30 ugró vehetett részt, közöttük persze helyett kapott Ammann is. Én megelégedtem volna tőle egy 15-20 közötti eredménnyel is, csak épségben érjen le, nem is mertem ennél többet remélni. Kicsit paráztam, hogy mi lesz vele, de azt hiszem, a pénteki események után ez érthető reakció. Amikor megláttam a kivetítőn, majd kiugrott a szívem a helyéről, és amikor már érzékeltem, hogy nagyon jó lesz az ugrása, csak azért imádkoztam, hogy megfogja. 224.5 méterig repült és egy tőle megszokott beülős, pároslábas 'telemarkot' csinált. Ami még ennél is fontosabb, hogy szemmel láthatóan visszatért az életkedve és a gesztusaiból ítélve élvezte a repülést. A Planica-dalt ugyan nem kapta meg (csak 225 métertől jár), de ezzel, a zsűri által nem túl nagyra értékelt ugrással a 8. helyet kaparintotta meg. Nem mondom, hogy ezután teljesen lenyugodtam, viszont a top 10-es eredménynek rendkívüli módon tudtam örülni, hiszen ez nem adatott meg neki olyan sokszor ebben a szezonban. Persze, az is ott motoszkált a fejemben, hogy mi lesz akkor, ha elrontja a második ugrását és jócskán visszacsúszik... Borzasztó, hogy mennyire negatívan gondolkodom. Simi a második körben olyan magasra ugrott fel, hogy konkrétan attól tartottam, hogy kirepül a stadionból. Ha Prevc lett volna a helyében, szerintem megdől a világcsúcs is, de nyilván nem várhattam el tőle, hogy vállalja ezt a kockázatot. Végül a svájci 'csak' a saját egyéni csúcsát állította be (238.5 méter), de nekem nem is kellett ennél több, innentől kezdve én köszöntem, jól voltam. A szlovénok ekkor még csak vártak a kedvenceikre, akik persze hozták a papírformát: Peter Prevc szezonbéli 15. győzelmét ünnepelhette, nomeg az összetett megnyerését is. Robert Kranjec a második helyre ugrotta fel magát, míg Johann André Forfang lett a bronzérmes. Úgy gondolom, az sokat elárul a formájukról, hogy mind a három egyéni verseny ők hárman osztoztak a dobogón. Végülis mindenki boldog lehetett: én azért, mert Ammann 8. helyet szerzett (azaz megtartotta a pozícióját), a szlovénok azért, mert van 2 nagyszerű sírepülő bajnokuk, akik külön versenyt vívtak az elsőségért, a norvégok meg azért, mert egyrészt megnyerték a csapatversenyt, másrészt meg Forfang a hazaiak sztárjait szorongatta. 

× Még mielőtt bármibe is belekezdenék, szeretnék szólni, hogy az oldal hamarosan egy látványos átalakuláson fog átesni, mert új gépet kaptam, amihez nem igazán passzol ez a felbontás és ez az aprócska betűméret. Zárójel bezárva. Szóval, a mostani bejegyzésbe eredetileg két sportágat terveztem, de tegnap történt valami a snooker háza táján, ami mélyen felháborított - egyébként nem csak engem - és úgy érzem, nem mehetek el mellette szó nélkül. Először viszont néhány gondolat az új országúti kerékpáros szezonról és a vikersundi sírepülő-maratonról.

Nem tudom, ki hogy van vele, de én majd' kiugrok a bőrömből, hogy újra minőségi országúti versenyeket láthatok, minőségi kerékpárosokkal. Legyen szó akár egynaposokról, akár többnaposokról, millimétereken múló sprint befutókról, kockaköves klasszikusokról vagy a nagy négyes öldöklő küzdelmeiről a hegyekben, nekem már nagyon hiányoztak a többórás közvetítések, meg minden egyéb, ami ezekkel együtt jár - nem tagadom, ebben jelentős szerepe van az Eurosportos kollégáknak is. Ilyenkor, február közepén kezdődik csak az élet, a legjobbak is előbújnak és megmutatják magukat, amit persze óriási várakozás előz meg: vajon hogy sikerült a felkészülés, mire lehet számítani az adott versenyzőtől és csapattól ebben a szezonban, illetve miben tudnak még javulni az elkövetkezendőkben. Sajnos még mindig sokan beleesnek abban a hibába, hogy az első benyomás alapján mondanak ítéletet, vagy akár írnak le egy nagymenőt, mert éppen nem úgy szerepelt, ahogyan azt tőle elvárhattuk. Ez az, amit nem szabad, mindegy hogy egy sprinterről vagy egy összetett esélyesről beszélünk. Viszont, ha valaki kiemelkedően jó formában indít, azt nem lehet nem észrevenni és nem méltatni. Így tett például a tavaly betegeskedő és Giantes szerződését felbontó Marcel Kittel a Dubai Touron. A német sikeréhez nagyban hozzájárul a remekül összerakott felvezetés is: az újdonsült Etixx-es csapattársak kikaparták neki a gesztenyét. Kittelnek innentől kezdve már csak be kellett fejeznie a munkát, és ő nem is okozott csalódást. Félelmetes végsebességének köszönhetően kétszer diadalmaskodott a négy szakasz alatt, egy kivétellel pedig mindig maga mögé tudta utasítani legnagyobb ellenfelét, Mark Cavendisht, akinek nem igazán jött össze a szezonkezdet. Egyrészt a Dimension Datából még hiányzik az egység és az erő, másrészt ő maga sincs kirobbanó formában - ezzel a Marcel Kittellel és Etixx-szel legalábbis nem tudja tartani a lépést. Dubait ugyan keserű szájízzel hagyhatta el, de Qatarban gyűjhetett egy kis önbizalmat: az első etapot és később az összetettet is megnyerte, visszaverte az ugyancsak erősnek látszó Alexander Kristoffot. A norvég Kittelhez hasonlóan kétszer is ünnepelhetett, ám végül 5 másodperccel kikapott a brittől. Ettől függetlenül Kristoff a későbbiekben komoly kihívója lehet a fiatal német sprinternek, és ha Cav felnő a szintjükra, illetve ha egy jófelé Greipel is csatlakozik hozzájuk, dörzsölhetjük a tenyerünket bízva a szoros hajrákban.

Meredekebb utakra tekerünk, jöjjenek a hegyimenők: aki még nem hallott felőlük, nem késett le semmiről, hiszen olyan többnapos versenyeket még nem rendeztek idén, ahol komoly összecsapásra került volna sor köztük. A Tour de San Luis-on bemutatkozott Quintana, Majka és Nibali: egyikük sem törte össze magát az összetettért, leginkább edzés céljából utaztak el Argentínába. Történt egy csúnya bukás az egyik sík szakaszon, ami kissé felborította az erőviszonyokat (szó szerint) és sajnos súlyos sérülésekkel járt. Adriano Malorit például rövid időre mesterséges kómában kellett tartani, miután egy úthiba következtében nagyot esett (szerencsére mostmár jobban van, olyanannyira, hogy holnap átszállítják Európába). A favoritok viszonylag jól jöttek ki ebből a fejvesztett helyzetből, nekik tudomásom szerint nem esett semmi bajuk. A versenyt végül a fiatalabbik Quintana, Dayer nyerte meg (fél percet vert testvérére), első jelentős győzelmét aratva ezzel. Egy héttel később a Tour de France címvédője is megkezdte a maga szezonját egy kisebb ausztrál viadalon, a Herald Sun Touron, ahol - lévén nem volt ellenfele saját csapattársain kívül - magabiztos sikert aratott (ugyancsak fél perccel előzte meg Kennaught). És ezzel most nem Froome teljesítményét akarom lekicsinyíteni, de valljuk be, meglehetősen alacsonyra tette a lécet így, első nekifutásra. Már csak egy nagy név hiányzik a felsorolásból, Alberto Contadoré, aki a többiekhez képest meglehetősen későn kezd, de az ő debütálására sem kell már sokat várni. Holnap startolnak ugyanis az első számottevő többnapos versenyek: az algarvei és az andalúz kör: előbbin ott lesz a spanyol klasszis is, Aru és Rodriguez társaságában. Ezzel egyidőben a Ruta del Sol-on Valverde, Majka és Van Garderen összecsapására van kilátás, és ezt az Eurosporton is figyelemmel lehet követni (esténként pedig el lehet csípni az ománi kör félórás összefoglalóit is).

Tavaly valósággal el voltunk kényeztetve mi, nézők, hiszen a vikersundi sáncon csak úgy röpködtek a világcsúcsok. Először Peter Prevc jutott el 250 méterig, ami mérföldkőnek tűnt, pontosan addig, amíg jött Anders Fannemel és 251.5 méterrel meg nem döntötte. Néhányan talán emlékeznek arra is, hogy a nagyöreg Vassiliev még ezt is felülmúlta, csak éppen egy érvényes érkezést nem tudott mellétenni. A hivatalos rekord tehát maradt 251.5 méter, és mivel a planicai sáncot nem toldhatták meg a szlovénok a felújítás során, a lehetőség is maradt Vikersundben ahhoz, hogy ezt az eredményt jövőre tovább javíthassák a legvakmerőbb síugrók... De a múlthét eseményei engem majdnem 100%-ig meggyőztek arról, hogy a jelenlegi csúcsot biztonságos keretek között már nem lehet túlszárnyalni. Ez egy kicsit pesszimista kijelentés, tudom, de látva azt, hogy a világ legjobbjai mire voltak képesek idén, nem vagyok biztos abban, hogy ezt erőltetni kéne. A versenyzők testi épsége nyilvánvalóan jóval fontosabb egy 255 méteres repülésnél, márpedig ha valaki ezen az egyébként hatalmas sáncon eljut odáig, valószínűleg elesik. Ezt bizonyítja Peter Prevc vasárnapi produkciója: rögtön az elrugaszkodás után látszott, hogy ebből bizony még baj is lehet. Túlságosan magasan volt, és ezt ő is érezte, ezért hamarabb kiállt az ugrásból, így nem csoda, hogy nem tudta megcsinálni a telemarkot. Azt hiszem, csak elképesztő lélekjelenlétének köszönhette, hogy elkerülte a bukást. Végül Prevc 249.5 méterig jutott el, de ki tudja, mi lett volna ebből, ha nem adja fel ideje korán a repülési pozíciót... Megmondom őszintén, izgultam érte. Imádom a síugrást, a sírepülést meg különösen, de túlélem, ha nem születik minden évben új világcsúcs, mert kevés dolgot utálok jobban annál, mint amikor egy sportoló a szemem láttára töri össze magát. Magyarán, amíg a FIS nem engedélyezi a sáncok bővítését, a Fannemel-féle 251.5 méter felülmúlhatatlannak tűnik - legalábbis, ha én lennék a versenyigazgató, nem engedném a rekord hajszolását. Viszont azt se tartanám jó ötletnek, ha mondjuk eltörölnék a határokat, mert akkor meg a helyszínek egymással versengenének és az ugrók háttérbe szorulnának a szórakoztatás igényével szemben. Ez pedig a lehető legrosszabb tendencia, amit a síugrás átvehet. Egy 225 méteres zsűritávolságú repülő sáncon anélkül is lehet izgalmas futamokat rendezni, hogy nem mindenkinek az újabb világcsúcs lebeg a szeme előtt. És pontosan ezért nem kell elkeseredni amiatt, hogy idén ezt senkinek sem sikerült megdönteni. 

Mielőtt belevágnék a véleményformálásba, szeretném leszögezni, hogy tisztelem és elismerem Ronnie O'Sullivan tudását és a snookerben elért eredményeit, illetve mindazt, amivel ezt a sportot ilyen népszerűvé tette és teszi még most is. Akármilyen nagy zseni, nem túl egyszerű alak, annyi biztos. Erre lehet azt is mondani, hogy pont ettől az, aki, és ezzel az állítással nem is érdemes vitatkozni. Pimaszsága és flegmasága teszi különlegessé, veleszületett tehetsége pedig magasan a versenytársai fölé emeli. A rekordok embere, nem létezik olyan állás a snookerasztalon, amit ő ne tudna megoldani, de mégis képtelen úgy dominálni, mint például Novak Djokovic. És ebben egyértelműen a mentális tényezők akadályozzák meg: akárki akármit mond, O'Sullivan lelkileg labilis. Az, aki évente minimum egyszer bejelenti a visszavonulását, majd visszatér és megnyeri a világbajnokságot, nem lehet kiegyensúlyozott. Rengeteg ellentmondásos dolgot művelt már (aki egy kicsit is ismeri őt, tudja miről beszélek), a botrányhős címet is egészen nyugodtan ráaggathatnánk. Legújabban azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a Welsh Open első fordulójában, mivel kevesellte a 10 000 fontos pénzdíjat, elfuserált egy nagyszerű lehetőséget a maximumra. A 14. piros után szándékosan a rózsára pozícionált, pedig könnyedén terelhetett volna a feketére is. Mindezt a tőle megszokott csibészes vigyorok közepette tette és sütött az arcáról, hogy igen, nekem ezt is szabad. Pedig nem, ezt még egy korszakos játékos sem engedheti meg magának. Tudniillik, ezzel megalázott egy csomó másik játékost, akik 20 éves pályafutásuk alatt arra a pillanatra a várnak, hogy belökjék azt a bizonyos 15 pirosat és 15 feketét. Valakinek ez sosem adatik meg versenykörülmények között, Ronnie meg elegánsan elszórakozza a dolgot, csupán azért, mert neki nem felel meg 4 millió forint ezért a produkcióért.

Ami még ennél is nagyobb probléma a szememben, hogy ezzel magát a sportágat is megcsúfolja. Egy 147-es breaknek a snookerben súlya van, pláne ha tévés asztalon születik. Én megértem, hogy neki már teljesen mindegy, hogy 12 vagy 13 maximuma van, mert ígyis-úgyis toronymagas rekorder, de ez a magatartás mégsem méltó egy ilyen bajnokhoz, akit milliók istenítenek. Azt is megértem, hogy kevésli a jelenlegi pénzdíjazást, hiszen valóban többet érdemelnének mind a tornagyőztesek, mind azok, akik hivatalos 147-et jegyeznek. De szimplán ezért nem lehet eldobni egy ekkora lehetőséget. Az Egyesült Királyságban is óriási botrányt robbantott ki O'Sullivan megmozdulása, aki azzal védekezett, hogy ő csak a szórakoztatására törekedett és azt szeretné, ha majd a következő versenyeire is ellátogatnának a rajongók. Egyszóval fent akarja tartani az érdeklődést. Igenám, de azok a 'szerencsétlen' nézők, akik akkor éppen ott ültek a lelátón, nem azért fizettek, hogy a kedvencük szánt szándékkal elrontsa azt a maximumot, hanem hogy végiglökje, és ennek szemtanúi lehessenek. Ronnie gyakorlatilag elvette tőlük ezt az élményt. Persze akadnak olyan elvakult szurkolói, akik ezt másképp látják: szerintük ez tőle abszolút belefér és semmi pökhendiséget nem vélnek felfedezni a viselkedésében, sőt, büszkén hangsúlyozzák, hogy 146-ot lökni mekkora sportolói teljesítmény. Valóban az, csak éppen ebben a helyzetben nem. Egészen egyszerűen elnézik neki ezt a pillanatnyi elmezavart, mert ő a Ronnie O'Sullivan. Pedig ez nagyon nem vicces. Ez sajnos azt jelzi, hogy van egy ember, aki túlnőtt a maga sportján.

× Amikor a blogra pillantok, mindig meglepődök, mennyire gyorsan eltelik 2-3 hét és azon kapom magam, hogy mindjárt itt egy újabb cikk határideje, amit kénytelen vagyok betartani, mert a versenyek menete szempontjából nem mindegy, mikor írok. Próbálom összeegyeztetni a különböző sportágakat, ami sokszor szinte megoldhatatlan, ezért ha találok egy időpontot, amikor éppen nem zajlik semmi, mindenképp ki kell használnom. A főodalon kicsit gyakrabban publikálok, de egyéb teendőim miatt sokat csúszok ezekkel a cikkekkel, ezért összetorlódnak az események. Most is egy vegyes, rövid híres bejegyzéssel jelentkezem.

A 64. Négysáncversenyen teljes mértékben beigazolódott a papírforma, ami az utóbbi évek meglepetésgyőzteseit nézve szokatlannak számít. Senkit nem nyomott agyon a nyomás a legnagyobb favoritok közül, úgy hozták le ezt a négy versenyt, mintha mezei világkupafordulók lennének. Vége szakadt az osztrákok 6 éve tartó sorozatának is, idén a dobogó legalsó fokával kellett beérniük Michael Hayböck révén, míg az ezüstérmet a másik rendező nemzet, a németek kiválósága, Severin Freund szerezte meg. Innen már könnyű kitalálni, ki lett a bajnok... Az előzetesben elsiklottam afelett, hogy bizony ebben a kiírásban lehet esély a Grand Slamre is, amit először és utoljára Sven Hannavald tudott véghez vinni még a 2001/2002-es szezonban. Peter Prevc-nak már az első, oberstdorfi állomáson elszálltak a történelmi reményei, de nem azért, mert ő hibázott volna. A szél és a beülőtologatás következtében "mindössze" a 3. helyen végzett, így Freund ölébe hullott az összetett vezetés, ám a német maga is elismerte, hogy ehhez nagyban hozzájárult a szerencse - szembeszél formájában. A többi három forduló során viszont nem volt kérdés: Prevc valósággal uralkodott a mezőny felett. Freund és Hayböck sem teljesített rosszul, de hiába ugrottak kifejezetten jól mindketten, a szlovénnek mindig akadt válasza. Mindig talált még 5 métert, még 10 pontot, amelyek segítségével Garmisch-Partenkirchenben átvette az összetett első helyét és Ausztriába érve tovább növelte előnyét. Innsbruck után gyakorlatilag végleg eldőlt a verseny, hiszen nem lehetett azt elképzelni, hogy Prevc betlizni fog, de még azt sem, hogy bemutat egy közepes ugrást.

Általában, amikor valaki ilyen szinten dominál egy sportot, egy idő után unalmassá válnak a versenyek és hajlamosak vagyunk úgy leülni a tv elé, hogy 'úgyis ő fog nyerni, mindegy, mit csinálnak a többiek'. Szerintem síugrásban ez sosem következhet be, a sportág természetéből adódóan. Annyi befolyásoló tényező van, amelyek ráadásul jelentősen bele tudnak nyúlni a viadalok alakulásába, hogy semmit sem lehet 100%-ig biztosra venni - erre Oberstdorf kiváló példa. És amikor a második sorozat végén jönnek a legjobbak, egyre csak fokozódik az izgalom. Ha megfelelőek a körülmények, akkor képtelenség unatkozni egy síugrő vagy sírepülő versenyen. Amikor már azt gondolnánk, hogy 'kész, ennél jobbat nem lehet ugrani', akkor jön valaki, aki megfejeli az aktuálisan legjobb távolságot. Az utóbbi hetekben ezt a valakit Peter Prevc testesíti meg, és pontosan ezért érdemelte volna meg, hogy meglegyen neki a Grand Slam. Azért így se lehet boldogtalan, mert zsinórban három négysánc-állomást megnyerni sem kis teljesítmény, sőt! Az összetett pontversenyben 26 ponttal előzte meg Freundot, aki a következő, ugyancsak fantasztikus eredménysort produkálta: 1-3-2-2. Az igazi csata a dobogó legalsó fokáért zajlott, hiszen Michael Hayböck és Kenneth Gangnes között mindössze 9 pont döntött. A végeredmény: egy előzetesen is tökéletes pontossággal megtippelhető top 3.

Múlt szombaton, azaz január 9-én mutatták be a 2016-os Vuelta hivatalos útvonalát a 2014-es célvárosban, Santiago de Compostelában. Első ránézésre egyértelműen a szórakoztatásra mentek rá a szervezők: rövid és meredek hegyi befutók, viszonylag rövid szakaszok és összesen 51 kategorizált emelkedő. Gyakorlatilag csak egy teljesen sík etap lesz a három hét során: a ünnepélyes keretek között zajló madridi körözés. Ez persze nem azt jelenti, hogy a sprinterek labdába sem rúghatnak majd, de mindenképp nehéz lesz a dolguk, hiszen a nekik kedvező napokon is túl kell élniük egy-két hegyet a hajráig. A kiélezett küzdelmet az idei kiírás is garantálja: legendás és eddig még ismeretlen emelkedők, 10 hegyi befutó és egy közel 40 km-es kronó, amire a 19. szakaszon kerül sor. Az össztáv 3277 km - 80 km-rel kevesebb, mint tavaly -, és mindössze egy 200 km-nél hosszabb etap vár a mezőnyre, amivel ugyancsak a verseny intenzitásának növelése volt a cél. Az augusztus 20-ai rajt a Spanyolország észak-nyugati részén fekvő Ourensében lesz, ahol egy 29 km hosszú csapatidőfutamot bonyolítanak le. Az első meghatározó hegyi szakasz a 10. napon következik el, amikor a kiemelt kategóriás Covadongára kapaszkodnak fel a kerekesek, ami 7 km hosszú, átlagban 7%-os és van 17%-os része is. Utoljára két éve szerepelt a programban, akkor a Lamprés Niemiec nyert itt. Másnap a Pena Cabarga tetején lesz a cél, ami 1 kilométerrel rövidebb, de jóval meredekebb emelkedő (átlag 9%).

Szeptember 3-án a spanyol körverseny mezőnye ellátogat Franciaországba, és ha már ott vannak, felmásznak a Tour de France-ról ismerős La Pierre Saint Martinre, hogy aztán az esélyesek a Col d'Aubisque-on megküzdjenek egymással. A következő napon sem engedhetnek ki a legjobbak, mivel egy háromhetes szinten rövidke (120 km), de annál megterhelőbb szakaszt kell teljesíteniük, ami emelkedős finist tartogat. A rendkívül izgalmasnak ígérkező harmadik hét előtt kicsit lazíthatnak a versenyzők: a 17. etapon egy vadiúj katalán heggyel ismerkedhetnek majd meg, névszerint a Penyagolosával, ami 12%-os átlagmeredekséggel büszkélkedhet. Ahogyan azt már korábban említetten, az utolsó előtti napon rendezik az egyenkénti időfutamot Xábia és Calp között, ami akár jelentősen átrendezheti az összetettet, lévén hogy teljesen sík és meglehetősen hosszú. Mégis az lenne az igazi, ha a 20. szakaszon dőlne el a piros trikó sorsa, akárcsak tavaly. Aki érez magában még valamennyi erőt a támadásra, az Alto de Aitana nevű emelkedőn lesz 22 kilométere arra, hogy nagyobb különbséget alakítson ki és akár elorozza a győzelmet. Szeptember 11-én érkezik meg a mezőny a spanyol fővárosba, Madridba, ahol a szokásoknak megfelelően az önfeledt ünneplésé lesz a főszerep. Azt viszont, hogy ki lesz a legboldogabb aznap, még megtippelni sem merem.

× Amikor rápillantottam a legutóbbi bejegyzés keltére, kicsit elszégyelltem magam, mert én azt hittem, hogy kb. másfél-két hete írtam a főoldalra, erre kiderült, hogy csaknem három hete. Gyorsan ki kellett találnom valamit, ezért úgy döntöttem, hogy egy vegyes bejegyzéssel jövök, amiben lesznek aktuális hírek, esélylatolgatás és ilyen évösszefoglaló-szerűség is. Ez a cikk lesz az utolsó idén (még a Sportblogban adós vagyok egy bejegyzéssel), úgyhogy megragadnám az alkalmat arra, hogy megköszönjem azoknak, akik olvassák a blogot és mindenkinek, aki erre téved, kellemes ünnepeket kívánok!

× Az első témánk az a 6 nap múlva rajtoló Négysáncverseny lesz. Hét világkupafordulón vannak túl a síugrók (két viadalt törölni kellett Kuusamóban), és eleinte úgy tűnt, hogy ez a szezon a Prevc-Freund párharcról fog szólni, de az elmúlt hetekben a német a nyomába sem ér szlovén kihívójának. És ez nem Severin Freund kritkája, hanem mindenki másé is, hiszen Peter Prevc érinthetetlennek bizonyult az utóbbi 3 versenyen, amiket utcahosszal tudott megnyerni. Innentől fogva ő, és csak ő a Négysánc favoritja, csupa nagybetűvel. Mellette persze vannak még olyanok, akiknek a győzelmén egyáltalán nem lepődnénk meg - ilyen például Freund, Hayböck és a komplett norvég csapat. Az északiakra érdemes kitérni, mivel elképesztően stabilak idén annak ellenére, hogy nincs a válogatottban a sokáig zászlóshajó szerepet betöltő Bardal, a tavaly remeklő Jacobsen és az egy egykoron óriási tehetségként beharangozott Hilde. Egy erőteljes korszakváltás figyelhető meg náluk: a fiatalok valósággal berobbantak a köztudatba. Igaz, a felszereléseiket illetően van mit javítaniuk, mert bizony a tavalyi szezonban kiválóan teljesítő Anders Fannemelt, a világcsúcstartót kétszer is kizárták nem megfelelő ruha miatt. Azt még megérti az ember, hogy a szezonnyitóra nem sikerült tökéletesen alkalmazkodni az új szabályokhoz, de hogy ezt a problémát nem tudták megoldani vagy kiküszöbölni egy hónap elteltével sem, az intő jel lehet számukra. Mi lesz, ha mondjuk emiatt bukja el az egyik norvég versenyző a Négysánc összetettjét? Visszatérve a többi esélyesre, valószínűleg egyikük sem engedhet meg magának egy rontott ugrást, ha nyerni szeretne, mert Peter Prevc - és nem véletlenül nem csak a vezetéknevet írtam -, komolyan büntetni fog a hibákért. Legnagyobb bánatomra idén már nem sorolható a favoritok közé Ammann, aki a tavalyi szezoneleji bíztató eredményei óta egy kicsit beleszürkült a mezőnybe és küszködik a talajfogással is, ami nagy hátrányt jelent számára a legjobbakkal szemben, de a remény hal meg utoljára. A Prevc-családnak pedig két reménysége is van: Peter mellé kezd felzárkózni a mindössze 16 esztendős Domen, aki az első engelbergi versenyen felállhatott a dobogóra a bátyja mellé. Természetesen ez lesz az első indulása a Négysáncon, úgyhogy nála a nyomás is fontos faktor, de mindenképp érdemes lesz odafigyelni rá.

× A 2015-ös országúti kerékpáros szezon két hónapja véget ért, a versenyzők többsége már megérdemelt pihenőjét is letöltötte. A december az edzőtáborok és az új mezek bemutatásának időszaka: a 2016-ra való ráhangolódás tehát javában zajlik. Sokaknak utolsó éve lehet ez, könnyen elképzelhető, hogy nagy bajnokoktól kell majd búcsút vennünk a következő szezon végén, de egyelőre még ők sem a visszavonulásra gondolnak, hanem keményen dolgoznak azon, hogy valóban a csúcson fejezzék be a pályafutásukat - ilyen például Contador és Cancellara. Ha már új mezek és Contador: a Tinkoff Team meglehetősen különleges módot és helyszínt választott arra, hogy leleplezzék az új dizájnt - immáron a Saxo Bankra utaló kék szín nélkül. A courcheveli alpesi sí világkupa keretein belül, egy rajtszámsorsolás alkalmával a kilencszeres GT-bajnok spanyol mellett felvonult a világbajnok Sagan és a Vueltán harmadikként záró Majka is a vadonatúj csapatmezben, ami a már megszokott neonsárgán kívül némi szürkészöld színt is tartalmaz. A véleményeket olvasgatva a rajongók többsége elégedett az új kinézettel és azt pedig mindenki örömmel fogadta, hogy Sagan megkapta az engedélyt az UCI-tól arra, hogy fekete alsórészt viselhessen a szivárványszínű trikóhoz. Elnézve a többi World Tour-csapatot, talán a Tinkoffnál történt a legnagyobb változás a színeket tekintve, rajtuk kívül csak a Katushánál és az Etixxnél eszközöltek komolyabb újításokat, ami nekünk, nézőknek és a kommentátoroknak örömteli hír.

× Ilyenkor, év vége fele az ember akaratlanul is összegzi egy kicsit a saját életét és a körülötte zajló dolgokat. Elméletben kiemeli a legmeghatározóbb pillanatokat - jókat, rosszakat egyaránt - és persze gondol arra is, hogy mit tartogat a jövő. Én, mint sportrajongó, mindig összefoglalom, mi történt kedvenceimmel és hogy szurkolóként hogyan éltem meg a sikereiket vagy éppen kudarcaikat. A 2015-ös év is tartogatott jónéhány emlékezetes pillanatot: nem túl nagy meglepetésre most leginkább pozitív oldalról közelíteném meg a teljesítményeiket, lévén a többit érdemes minél hamarabb elfelejteni és túllépni rajtuk. Két nagyszerű eredmény és a hozzájuk tartozó összes emlékem fémjelzi számomra ezt a 12 hónapot, ami rendkívül gyorsan elrepült: az egyik mindenképp a Giro d'Italia, ami nekem egy érzelmi hullámvasút volt. Egyik nap még azon izgultam, hogy Contador versenyben marad-e, aztán azon, hogy az Astana kissé aljas megmozdulása mennyit vesz ki belőle, a végén pedig azon, hogy egyedül vissza tudja-e verni Aruék utolsó támadását. Mindezek ellenére egy percig nem forgott komoly veszélyben az összetett győzelme, mert meg sem fordult a fejében, hogy a Tour de France-ra tartalékoljon: ténylegesen 100%-ot nyújtott, aminek később meg is lett a böjtje, de erre a vérrel-verítékkel megszerzett rózsaszín trikóra igazán büszke lehet. A másik - de nem a második, mert nem tudok köztük sorrendet felállítani - kiemelendő eredmény idénről, hogy a britek megnyerték a Davis Kupát, amiben az oroszlánrész Murray-nek jutott, ez tény, de ez egy csapatverseny, szóval pusztán egyetlen egy klasszis teljesítmény nem hoz sikert. Kellettek hozzá a kiváló párospartnerek, mint például a báty, Jamie vagy Inglot, és egy meglepetés egyesben, amit Ward szállított. És ugyan a Grand Slameken nem jött ki Andy-nek a lépés, a Davis Kupa-győzelem egészen biztos, hogy különleges helyet fog elfoglalni a szívében, akárcsak az olimpiai arany. A többiekről is illik ejteni néhány szót, hiszek ők is kitettek magukért: Trump nyert egy meghívásos tornát O'Sullivant legyőzve a döntőben - hátrányból fordítva -, Ammann csúnya bukása után sem adta fel, visszatért a sáncokra és újra élvezi az ugrást, míg Fourcade továbbra is szárnyal, negyedik összetett világkupáját nyerte tavasszal.

× Már évek óta könyörögtem a szüleimnek, hogy menjünk el egy jó hangulatú síugró versenyre, és idén végre teljesült az álmom, célbavettük Planicát és a helyszínen tekintettük meg a szezonzáró sírepülő hétvégét. Én először Zakopanéba szerettem volna menni, hiszen a kommentátorok minden évben agyondicsérik a lengyel versenyeket, de mostmár örülök, hogy a szlovén viadalt választottuk. Igaz, az örök kedvencem, Ammann nem szerepelt a rajtlistán, ez a három nap Planicában örök emlék marad.

SLOVENIAN DOMINANCE & UNBELIEVABLE DRAMA IN PLANICA 2015
A bevezetőben szó esett az előzményekről és az éveken tartó könyörgésemről, minek szerencsére lett eredménye. Hónapok óta izgatottam vártam a planicai versenyhétvégét abban a hitben, hogy végre láthatom az egyik 'szívemcsücskét', Simit. Közben sajnálatos dolgok történtek a Négysáncversenyen, az a sokat emlegetett bukás aggodalomra adott okot. Egyrészt attól tartottam, hogy a szezon végén Ammann befejezi a karrierjét és pont a búcsúját fogom látni, másrészről pedig attól féltem, hogy ott se lesz Szlovéniában, nem kockáztatja meg a sírepülést. Nos, végül az utóbbi forgatókönyv valósült meg, a verseny előtt 1 héttel, vasárnap este tudtam meg a svájci síugrócsapat üzenetén keresztül, hogy a kedvencem kihagyja az évadzárót és vakációra megy. Nyilván szívenütött a hír - egy ideig nem is mertem elárulni a szüleimnek -, de egyszerre örültem is ennek a vakáció szónak, hiszen ebből arra lehet következtetni, hogy nem vonul vissza és jövőre még lesz lehetőségem arra, hogy láthassam...

Péntek kora reggel indultunk, dél körül értünk Kranjska Gorába, a gyülekezőhelyre. Az összes válogatottnak itt volt a hadiszállása, a különböző szurkolói táborok is itt várták a sáncig közlekedő ingyenbuszokat. Beálltunk mi is a sorba, közben láttam készülődni a lengyel főedzőt és közvetlenül mellettem ment el Jarkko Maeaettae. A hangulat már a buszon is nagyszerű volt, épphogy megpillantottuk a planicai létesítményt, a kevésbé szomjas rajongók egyből elkezdtek énekelni. Miközben araszolva haladtunk a parkoló felé, többször elfutott mellettünk Maksimochkin és Velta, nagy nevetést kiváltva az utasokból. Hamisítatlan kellemes tavaszi idő volt, elkélt a napszemüveg a délutáni egyéni versenyen. A tribünön foglaltunk helyet, onnan izgultuk végig a próbakört és a két ugrósorozatot. Mondanom sem kell, amikor egy hazai versenyző került sorra, szinte felrobbant a közönség, mindegy, hogy Semenic vagy éppen Prevc arcát fedezték fel a kivetítőn. Szlovén zászlók lengtek a magasban - volt, aki egy fiatal fát gyökerestül húzott ki a földből, hogy feltűzzön rá egy nemzeti lobogót -, az összes zajkeltő eszköz egyszerre szólt, a tribün a lábdobogástól remegett. Egy-egy jól sikerült ugrás után pedig egy emberként pattant fel a megszállott hazai közönség. Minden okuk megvolt az örömre a szlovénoknak, mivel a legnagyobb reménységük, Peter Prevc mögött Jurij Tepes végzett a 2. helyen.

Szombat reggel már nem úsztuk meg szél nélkül, a csapatverseny végig vontatottan zajlott, és mire találtunk egy elfogadható állóhelyet, véget ért az első forduló és percekkel később bejelentették, hogy törölni kell a második kört a kedvezőtlen időjárási körülmények okán. Persze a hangulatot ez a rossz hír sem tudta lerontani, lévén hogy a csonka délelőtti viadalt a Tepes-Semenic-Kranjec-Prevc összeállítású szlovén együttes nyerte meg az osztrákok és a norvégok előtt... Tanultunk az előző napi hibánkból, a kezdés előtt másfél órával érkeztünk a helyszínre vasárnap, de nem váltottunk ülőjegyet, inkább kerestünk egy jó kis helyet az egyik tribün mögött, ahonnan ráláttunk a 225 méteres zsűritávolsággal büszkélkedő Latelnicára. Meglehetősen rossz időt jósoltak erre a napra, ennek megfelelően sűrű köd borította a sánc tetejét és szemerkélő esőben álldogáltunk az első ugróra várva. Szerencsére a barátságtalan időjárás jelentősen nem befolyásolta a lebonyolítást, 20 perc csúszással el is kezdték a próbasorozatot. Ez a verseny az összetett sorsáról volt hivatott dönteni, hiszen Freundot és Prevc-ot mindössze 44 pont választotta el. Az izgalom a tetőfokára hágott a 2. körben: Tepes 244 méterig repült (a zsűritől 5db 20-ast kapott) és ezzel borzasztóan nehéz helyzetbe hozta honfitársát. Freund a 7. helyről várhatta a folytatást, nem is ugrott rosszul (226 méter), de pontosan tudta, hogy elvesztheti a kristálygömböt, ha riválisa megszerzi az első helyet. A hazaiak legnagyobb bánatára ez nem így történt, Tepes diadalmaskodott, Prevc a dobogó második fokára állhatott fel (3 ponttal maradt el). Drámai helyzet alakult ki: az összetett élén azonos pontszámmal végzett a német és a szlovén, ám valakinek nyernie kellett, így a szezonban aratott győzelmek száma döntött, ebben pedig Freund bizonyult jobbnak. Minden idők legszorosabb csatája volt ez, ezért igazi megtiszteltetésnek érzem, hogy mindezt élőben követhettem végig a közönség soraiban.

a pic from today's competition #planica #skiflying pic.twitter.com/qCPX1RuWD9

— Bettina Nagy (@bettina_JAASM) 2015. március 20.